Kedves Kolléganők és Kollégák!
Mélyen megérintett és nagyon megtisztelőnek érzem, hogy ma itt állhatok. Számomra azon emberek, akik előttem itt álltak példaképek és nem is gondoltam, hogy valaha én is a nyomdokaikba léphetek. Amikor az öröm és a meghatódás fázisain túl voltam, jött a kétségbeesés, hogy mit is fogok ennyi ember előtt mondani, miről osszam meg a bennem folyamatosan kavargó gondolataim! ?
Az endoszkópos asszisztensi szekció megalakulása után, mely 1985-ben Miskolcon történt,
(34 éve) az elsődleges cél az asszisztensek összefogása, közösséggé szerveződése volt, mely magával hozta, a közösség képzését, hogy hivatalos elismerést kapjon. 1990-ben közel 50 kolléganő kapott emésztőszervi endoszkópos asszisztensi képesítést tanfolyam nélkül. Ezt követően pedig beindult az endoszkópos asszisztensi oktatás folyamatosan az évek alatt. Az idők folyamán számtalan formán ment át képzésünk. Sajnos főiskolai szintre a mai napig nem tudtuk emelni a minősítésünket, holott külföldön ez szinte alapnak számít. Talán a jövő majd mást is hoz…
1998. november született döntés a Prónay díj létrehozásáról (évente orvos, kétévente asszisztens is kapja)
Az Emlékérem alapításának a célja az Alapító Okiratban foglaltak szerint: az endoszkópos asszisztensek példamutató, közösséget formáló tagjainak elismerése.
Az Emlékérmet Kő Pál szobrászművész készítette. Az Emlékérem 1999 augusztusára készült el 40 példányban, melyek közül 5 a család tulajdona, 2 az alkotóé, 2 pedig a Semmelweis Orvostörténeti múzeumba került, 1 db a MTA Miskolci Területi Akadémiai Bizottságé, 20 felett a Colon Szekció, 10 felett az Asszisztensi Szekciót rendelkezik.
Prónay Gábor országosan és nemzetközileg is elismert gasztroenterológus volt, iskolateremtő egyéniség, egyetemi oktató. A szakmán túl hozzáállásban, emberségben, értékrendben sokat lehetett tőle tanulni. Orvosait magas mércével mérte, naprakész szakmai ismereteket várt el, tudományos előmenetelükben segítséget nyújtott. Tanítványait tudásának átadása mellett megtanította a betegek tiszteletére, szakmai alázatra, emberségre, empátiára, megértésre.
Személye és munkássága összeforrt a MGT történetének több, mint három évtizedével. 1985-ben Miskolcon védnöke volt az első orvos-asszisztens közös konferenciának, ahol Endoszkópos Asszisztensi Szekció megalakult.
A tanfolyamaink továbbképzéseink az idő előrehaladtával szintén átalakultak és az orvosok előadásainak hallgatása mellett, önálló tudományos munkák, előadások születtek az asszisztensi szekció keretein belül. Szépen lassan kiléptünk a nemzetközi porondra is, nyelveket tanultunk, külhonban előadásokkal, poszterrel szerepeltünk és az orvostársadalom is egyre inkább elfogadta és támogatta, az asszisztensek törekvéseit.
A nemzetközi kitekintéseink magukkal hozták a fejlődést, a továbblépést, a lehetőségek kiaknázását mind technikai mind humánerőforrás oldalról.
A mai XXI. századi egészségügynek támogatásra lenne szüksége, hogy a betegellátás biztonságos és humánus legyen és a szakdolgozói pálya vonzó legyen a következő generációk számára is.
Kedves Kollégáim!
A mostani szinte követhetetlenül felgyorsult világunkban, nagy megtiszteltetés, ha megállhatunk egy pillanatra, ahol elismeréssel gondolnak ránk vagy éppen a mi elismerésünk miatt állhatnak itt kollégáink. Minden percben megtapasztaljuk a mindennapi tevékenységünk során és szinte már közhelyként hangzik: nem vagyunk sem anyagilag, sem erkölcsileg semmilyen formában elismerve, megbecsülve. El kell ismernünk, hogy előrelépések történtek, de valahogy úgy alakul, hogy szinte sosem érjük magunkat utol a bérrendezésben és a megbecsülésben. Ennek ellenére azt gondolom az egészségügy mozgatórugói azok a nővérek, asszisztensek, egészségügyi dolgozók, akik otthon lányok, anyák, feleségek, apák, férjek és vállukon viszik minden nap a munkahelyük és az otthonuk problémáit és igyekeznek legjobb tudásuk szerint megoldani azokat. Az empátia és a segítőkészség, az elesetteken akaró segítés vagy éppen a határozott döntés meghozása, ugyanakkor az együttérzés, a részvét minden nőben ott lakozik és a hozzá szerzett tudás, a fejlődni akarás képessége, hogy a mai kor követelményeivel lépést tudjunk tartani, teszi tökéletessé azokat az embereket, akiket a másokon való segítés motivál és az egészségügyi hivatás mellett teszik le voksukat egy életre. Természetesen itt említetem azokat a férfi kollégákat is, akik ugyan kisebbségben vannak közöttünk, de nélkülük nem lenne ilyen kiegyensúlyozott a betegellátás, mert egyre többen találják meg közülük az endoszkópos hivatást és teszik teljessé ezt a pályát. Az, hogy ezen belül merre tart az utunk mellékes az én nézetemben, mert hiszem, hogy mindenki akkor tudja a legjobbat kihozni magából, ha örömmel és szívvel – lélekkel látja el a feladatát, nemtől, kortól, beosztástól függetlenül. A problémát ma abban látom, hogy a fiatalabb generációk a korábban említett nehézségek miatt nem látnak perspektívát a hivatásunkban. Azoknak, akik döntéshozó helyzetben vannak látni kell, hogy mivel lehet motiválni egy fiatal pályakezdőt. És biztos vagyok benne, hogy nem csak a fizetés ami ösztönző erő kell, hogy legyen, hanem társadalmi elismertség, példaképek, jó munkakörülmények és jó hangulatú munkahelyek kellenek. Olyan munkahelyek, ahol csapatban és önállóan egyaránt megtanulnak dolgozni az emberek és nem szoronganak, hanem bizalommal vannak egymás és a vezetőik iránt. A tisztelet és a megbecsülés legyen kölcsönös a dolgozók és vezetőik között és ne kelljen aggódni senkinek, ha gondolatait megosztja másokkal. Ettől tudunk fejlődni, így tudunk építkezni. A problémák feltárása a megoldásokat hozza magával és minden megoldás egy újabb szintre emeli tudásunkat.
Magamról annyit, hogy tanárnak készültem majd egy év alatt rájöttem, hogy ez nem nekem való, abban a formában ahol kipróbáltam magam így lépnem kellett. Ekkor indult az első érettségi utáni képzés az egészségügyben. Mivel mindenképpen emberekkel szerettem volna foglalkozni, döntöttem: az egészségügybe a helyem. Ez 30 éve volt. Sosem bántam meg. Voltak, akik hittek bennem és voltak, akik nem. Voltak, akik gáncsoskodtak és aknákat telepítettek és voltak, akik szárnyakat adtak, hogy szabadon repüljek. Mindenkitől kaptam valamit, ami megerősített vagy elkeserített, de mindig volt valami, ami előre hajtott és fejlődni akartam. Persze az ember életében vannak mélypontok, de sikerült mindig olyan motiváló erőt találnom, mely továbblendített. Köszönetet mondok egykori tanáraimnak, oktatóimnak, volt és jelenlegi kollégáimnak, hiszen az ő egyéniségük, gondolatébresztésük is formált olyanná, amilyen ma vagyok. Nem vagyok tökéletes, csak törekedni tudok rá. De valójában nem is akarok az lenni, hiszen akkor nincs hová fejlődni. Ember vagyok, anya vagyok, nő vagyok, endoszkópos asszisztens, okleveles ápoló vagyok. Sokat tanultam és tanulok ma is. Ahogy tesszük közülünk nagyon sokan. Mert többre vágyunk. És ez nem baj. És vannak, akik nem akarnak tanulni, csak hittel, odaadással, tisztességgel, beteget ellátni. Tesszük ezt gyermekkel, beteggel, időssel, haldoklóval. A lényeg, hogy találjuk meg a helyünket ebben a rendszerben és legyünk elégedettek, amikor magunkba nézünk. Ha elégedettek vagyunk önmagunkkal, rendben van az értékrendünk és önértékelésünk az a másokkal való tevékenységünkre is pozitívan hat. Köszönettel tartozom férjemnek, aki mindig kitartott mellettem, ahogy teszi ezt sok-sok egészségügyi dolgozó családja, de sajnos néhányuknak a kiszámíthatatlanság, a távol töltött ünnepek és éjszakák, a pluszban vállalt műszakok miatt nem sikerült a meghitt családi hátteret fenntartania és egyedül kell boldogulnia a gyermekeiért, önmagáért. Köszönetet mondok anyukámnak, aki egész életemben feltétel nélküli bizalmával segített, amíg csak élt.
Miért mondtam mindezt el? Mert manapság kevés az olyan munkahely ahol tartósan, jól együtt tud dolgozni egy csapat. De miért is? Ahogy én látom, hiányzik egy generáció. Az a generáció, akinek az oktatása össze vissza alakult meglátásom szerint. Egyik oktatási forma még be sem fejeződött, elindult egy másik. A képzési anyagok vagy túlfedték egymást vagy egyáltalán nem volt átfedés. A bemeneti követelmények pontosan az alacsony jelentkezők száma miatt túlságosan alacsony szintre lettek helyezve, emiatt a kimeneti szint sem lehetett túl magas. A kétkezi betegágy melletti munka társadalmi elismertsége a mélypontra süllyedt, hiszen bármi módon a helyeket fel kellett tölteni, hogy működjön a rendszer. Sajnos, aki kényszer pályán mozogva kerül be egy ilyen fizikailag és szellemileg is teljes embert kívánó közegbe az nem tud megmaradni ezen a pályán. Maradtak a nálam kicsit idősebb kollégák, akik lassan nyugdíjba vonulnak és megérdemelt „pihenésüket” próbálják meg élvezni és van az én korosztályom, akik közül sokan külhonban próbálnak meg érvényesülni és biztos anyagi alapot teremteni további életükhöz. És vagyunk mi, akik többféle okból eredően itthon maradtunk és próbálunk magunknak és hivatásunknak erkölcsi, anyagi és társadalmi elismertséget szerezni, miközben saját kis mikrokörnyezetünkben megpróbáljuk az ideális körülményeket megteremteni a biztonságos és humánus betegellátáshoz. Sajnos a sokféle tevékenységünk között a hozzánk gyakorlatra érkező hallgatókat nehéz úgy oktatni, hogy meglássák a szebbik oldalát a mi hivatásunknak. Emlékszem és visszavárom azokat az időket, amikor megfelelő létszámmal dolgoztunk a betegek ellátásáért és gyakorlati oktatók kísérték a hallgatókat a klinikákon és kórházakban. Az ő feladatuk volt terelgetni a pályakezdőket, hogy megértsék, átérezzék a leendő hivatásuk szépségét, súlyát és fontosságát. Hogy észrevegyék, egy kedves szó, egy kézfogás egy együtt érző simogatás vagy csupán egy empatikus mosoly, néha csak a hallgatás milyen fontos a beteg vagy hozzátartozója számára. Tanultunk viselkedni és beszélni. Tudtunk köszönni. Persze, ma ez egy másik generáció. Volt már x,y,z. és még nem is tudom mi. De az alapvető értékek nem változhatnak meg. Az egymás iránti tisztelet alap. Nem kell mindenkit szeretni. Nem kell mindenkinek mindent tudni. Nem kell mindenkinek vezetőnek lenni. De, ha tiszteljük egymást, akkor tudjuk, hogy a maga szintjén mindenkinek elismerést érdemel a munkája és nem kevesebb, hanem más jellegű a feladata még akkor is, ha az mennyiségben, milyenségben, időtartamban eltér. Ki mit vállalt, ki mire képes.
A másik fontos tényező, ami ma hiányzik, hogy a feladatok képzési szintnek és képességi szintnek megfelelően legyenek elosztva. Tényleg nem kell mindenkinek ugyanazt a feladatot ellátni. De ezt fel kell vállalni. Nem tud mindenki irányítani, szervezni, nem tud mindenki idegen nyelvet, nyelveket beszélni, de a betegek fizikális, lelki szükségleteit maradéktalanul ki tudja elégíteni, asszisztensként tevékenykedni és sorolhatnám. Amennyiben ez társadalmilag is tudatosítva lesz, akkor a kezdő vagy beosztott asszisztens sem fogja magát kevesebbnek érezni, mint az őt irányító vezető szakember. Nagyon jó volna, ha minél több helyen az orvostársadalom valóban partnerként kezelné az egészségügyi szakdolgozókat, és nem csak előadásokban hangzana el az a bizonyos „TEAM MUNKA” a miénk kifejezés. Van erre példa bőven, így tudjuk, hogy működik. Persze ehhez nekünk, endoszkópos szakasszisztenseknek, egészségügyi szakdolgozóknak is fel kell nőni és tudni kell, hogy személyes kontaktusunkban és szakfeladataink ellátása közben, hol az a bizonyos határ. Kölcsönös tisztelet az alapja mindennek!
Az egészségügyi dolgozók többsége hiszem, hogy annak ellenére fáradhatatlanul teszi a dolgát, hogy a szakmai, társadalmi és egészségpolitikánk jelentősen behatárolja lehetőségeinket. A betegellátó rendszer működése sokszor csak az ott dolgozó szakemberek elkötelezettségén múlik. Tesszük mind ezt azért, mert bízunk benne, hogy a döntéshozók észreveszik és hatásosan bár kissé elkésve még kezelni tudják a helyzetünket és értékelni tudják az elkötelezettségünket. Tesszük mindezt azért, mert mindegyikünkben ott van a segíteni akarás, a tenni akarás, a nem ártás!!! Amire felesküdtünk mi is! Szeretnénk, ha lenne következő generáció, aki erről gondoskodni tud megfelelő empátiával, türelemmel és tudással! Kívánok a mindennapokhoz kitartást, örömöt, empátiát és hitet és valahol legyünk hálásak a sorsnak, hogy az egyik legszebb hivatás képviselői lehetünk.
Egy gondolattal búcsúzom: „Mindannyian egy hatalmas kozmikus zenekar tagjai vagyunk, melyben minden élő hangszer egyformán fontos a teljes és harmonikus összhangzathoz.”
Köszönöm a megtisztelő figyelmet:
Paulovicsné Kiss Melinda
